Az egri borvidék Észak-Magyarországon található, két részre osztották: egri és debrői körzetekre. Az egri körzetben inkább a vörösbor, míg a debrőiben inkább  fehérbortermelés folyik. Középkori, riolittufába vájt pincék egész sora található itt.  A jellemző szőlőfajták a Kékfrankos (ezt termelik a legnagyobb mennyiségben a vidéken), a Portugieser és a Zweigelt, a fehér szőlők közül pedig kiemelendő a Leányka, az Olaszrizling, a Rizlingszilváni, és az Ottonel muskotály. Vörösborai közül híres az Egri Bikavér, mely Magyarország első védett eredetű bora.

Eger már a X. században lakott terület volt, itt alapították  az első püspökségek egyikét. A külföldi szerzetesek náluk honos szőlőfajtákat hoztak erre a területre.  A tatárjárást a lakosság nagy része nem élte túl. A vallonok, honosították meg a hordó használatát, korábban bőrzsákokat használtak bortárolásra. A törökök elfoglalták az egri várat 1596-ban, a szőlőtermesztés azonban megmaradt, hiszen annak ellenére, hogy a törökök nem nagyon fogyasztottak bort , azért komoly bevételt jelentett számukra a borkereskedelem. 1687-ben visszafoglalták a várat,  pár évtized alatt kialakult a szőlő monokultúra.  A két világháború között megint csökkent a termőterület.

Az Eger-Mátravidéki Borgazdasági Kombinát létrejöttével a hetvenes években javult a minőség. Később a területek háztáji művelésbe kerülésével tovább javult a színvonal. Ezekből a gazdaságokból nőttek ki a rendszerválás utáni kis és közép magángazdaságok.

A Tokaji borvidék a Zemplén déli lejtőin, a Bodrog és a Tisza találkozásánál fekszik.  A sajátos mikroklíma és talajszerkezet eredménye a méltán világhíres helyi bor. Már Árpád korában virágzó szőlőültetvények voltak a területen, melyeket a tatárjárás pusztítása után a betelepített itáliai telepesek virágoztattak újra fel. Ők hozták magukkal az azóta is vezető fajtát, a Furmintot. A történelem számos, a terület szempontjából negatív eseménye, és az ezzel járó minőségi borkultúra hanyatlása miatt itt is elterjedt a minőség rovására történő mennyiségi termelés. A rendszerváltás után azonban fellendükés következett, köszönhetően az igényes külföldi befektetőknek, és a helyi kistermelőknek, akik lépést tartottak a felvirágzó nagy pincékkel. A vidékre a töppedésre, aszúsodásra hajlamos fajták jellemzőek, a Furmint, a Hárslevelű és a Sárga muskotály.